Ok, okozat

Elég a negatív képek festéséből, azt hiszem eléggé szemléltettem a jelenlegi helyzetet. Na de hogyan is kerültünk ide…

 A házasságomban semmi érzelem, semmi izgalom nem volt. Amit élveztem abban az életben az kintről jött. Amit magamtól és magamnak okozhattam (ez önző???). Nem figyeltem a feleségemre, nem figyelt rám. Langyos lábvíz volt az egész, ráadásul nagyon-nagyon rossz alapokon nyugvó kapcsolat volt. Több évvel idősebb, fejben sokkal érettebb, tanultabb, kommunikatívabb huszonéves nő hozzáment a fiatal csodaszép kisfiúhoz, akit természetesen terelgetni próbált. A kisfiú pedig szó nélkül beállt a sorba anélkül hogy rájött volna hogy zavarja valami. Vezért, mentort, irányadót látott benne anélkül hogy tudta volna ezeket a szavakat értelmezni. Voltak-e jelek? Rengeteg! De nem tudtam összerakni őket, egyszerűen nem érdekeltek annyira…

Amíg nem jött egy lány. Még csak azt sem mondhatom, hogy a semmiből. De megjelent. Volt előtte pár kalandom a házasság alatt, de mind komolytalan, mind csak tapogatózás volt. Ez viszont alapból nyitott ki mindent ami bennem volt. Hasonló időben járt az életünk, már ő is összerakta, hogy az otthoni élete egy nagy rakás sz@r és váltania kell…és viszonyba kezdtünk. Szexnek indult, rendszeresnek. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mindent úgy beszélünk meg, mintha együtt hugyoztuk volna tele a homokozót az oviban. Megbeszélendő gondok a gyerekekről? Pipa. Konfliktusok az otthoni párral? Pipa. Munkahelyi gondok? Pipa. Család? Pipa. Nem volt olyan topic amit ne osztottam volna meg szívesen vele. Észre sem vettük milyen hamar, de brutális szerelemmé fajult. Megvesztünk egymásért. Szó szerint. Sírni tudtam előtte, semmit sem kellett szégyellnem. És hazudtunk. Rengeteget. Mindenkinek.

Kialakítottunk egy párhuzamos életet, ahol senki más nem volt csak mi ketten. És ragyogtunk benne. Minden hétköznapi felelősségünket és feladatunkat tudatunk nélkül arra összpontosítottuk, hogy egy órát megfoghassunk a napból, és végre együtt lehessünk. Mindegy hogy, mindegy hol, csak együtt végre. Nem volt különálló gondolat, nem volt semmi más, csak mi ketten. Amikor együtt voltunk szárnyaltunk, amikor külön voltunk akkor azon dolgoztunk, hogy együtt lehessünk. Kegyetlen volt. Embertelen.  

Egy ideig kényelmes volt úgy játszani ezt az egészet, hogy közben hazamegyek, de idővel azért már durván átvertem magam azzal, hogy boldog vagyok vele és boldogtalan a valós életemmel. Elkezdtem hát összerakni a helyzetet amiben éltem. Jött egy hosszabb időszak ami az önismeretről szólt. Segítséget vettem igénybe, és szépen lassan összeraktam hogy mi és miért is zavar a házasságomban. A helyzethez mérten igyekeztem tisztán látni (ami akkor teljesen reálisnak tűnt, közben pedig egy totál értelmetlen szélmalomharc volt). Persze nem tudtam eljönni otthonról, még ha akartam akkor sem. A neveltetésem és a világról alkotott képeim nem engedték meg, hogy a saját boldogságomat hozzam előtérbe. Nem tudtam fájdalmat okozni sem a feleségemnek, sem a fiamnak, sem magamnak. Inkább annak okoztam, akibe beleszerettem. Akinek azt köszönhettem, hogy megismertem magam. Hitegettem őt hiszen végignézte ahogy szenvedek és még ígéretet is tettem neki hogy eljövök otthonról és megpróbálhatjuk majd együtt. De nem. Elhagytam őt, amire robbanással reagált. Gusztustalan dolgot tett: terhességet hazudott nekem. Én pedig bevettem. Azt a pár hónapot senkinek sem kívánom az életébe. Szerelmes vagy valakibe aki a nyugalmadra tör. Rohannál hozzá, de közben megfojtanád egy kanál vízben amiért ilyen eszközzel szemétkedik.

Külön váltak az útjaink, aminek hála önállóan is át tudtam értékelni a házasságomat és rájöttem hogy akármilyen változás áll is be, nekem már nem lesz elég. Sokkal több is lehet egy kapcsolatban mint ami a feleségemmel volt, ezért bejelentettem, hogy elválok. Egyedül voltam, és éreztem hogy erős vagyok. Éreztem, hogy magam döntök, és nem pedig kirángatnak a kapcsolatból. De a háttérben természetesen végig ott volt Ő. Amit Ő hozott, ami mellette lehettem. Az kellett!

Nem telt el két hét és már újra is kezdtük, de a gyereket nem vittem be. Emiatt megint bujkálás, megint minden a hátamon. Idővel újabb feszültségek, végül újabb szakítás. Újabb trollkodás. Tettlegesség, ahol nem a férfi üt. Nem is keveset, ököllel.

Pár hónapra szakítottunk, megpróbáltam új életet kezdeni, egymásnak adták a kilincset a lányok. Buliztam és csajoztam, ebbe menekültem… mígnem aztán megjelent. Újra megint együtt. Madarat lehetett fogatni velünk annyira jó volt! Minden boldogságok maximuma, egyszerűen szerintem még sosem voltam olyan boldog az életemben nő mellett. Nagyon jó volt, de foszlányokban éreztem, hogy idővel megint húzogatja a szálakat. Hogy valami nem százas. De képtelen voltam elengedni Őt!!! Annyira jók voltunk együtt, annyi mindenen keresztül mentünk, annyit bántottuk egymást és ennek ellenére olyan rohadtul szerettük még mindig egymást, hogy nem tudtam nemet mondani. Éreztem hogy még azt is meg tudtam neki bocsájtani, hogy fájdalomból, bosszúból vagy bármi másból egy gyerek létezéséről hazudott és tartott vele sakkban hónapokig.  Ezúttal mindent megkapott amim volt. Ráadásul mindketten tanultunk a hibáinkból és tudtuk alkalmazni a kapcsolatban. Én sokkal hatékonyabb lettem, Ő pedig sokkal türelmesebb. Senki előtt sem bujkáltunk, senkinek sem hazudtunk, még a fiamat is behoztam. Ragyogtunk megint. Valahogy mégis kevés voltam neki. Úgy éreztem nem tudok többet adni, ennyim van. De neki kevés volt, többet szeretett volna. És ennek hangot is adott, amire reagálva emeltem a szinten, mint mindig. Idővel húzott, vont, rángatott…újabb konfliktusok jöttek, megint szétmentünk. Tettlegesség megint, megint általa. Fájdalomból egyértelműen, de akkor is megtette, és ez is része a csomagnak. Ráadásul már nem először. És most úgy, hogy mindent megkapott. Ha így sem működik, akkor sehogy sem fog, akkor tényleg kevés vagyok neki (vagy ami rosszabb, akkor Ő kevés nekem és nem adok neki még így sem eleget). És ha mindenem ott van, akkor ne rángassanak!  

Ne üssenek ököllel, ne tegyék tönkre a holmimat, és végképp ne hazudjanak nekem gyerekről. Hiába bocsátottunk meg egymásnak, nem tudtunk eleget változni hogy együtt maradjunk. Elváltak útjaink. És bezártam előtte minden kaput. Igyekszem letudni őt, levonni a megfelelő tanulságokat és szépen lassan kivezetni az életemből.

És most hogy leírom mindezt: megint úsznak a szemeim a könnyektől. Mert azt keresem, ami mellette lehettem. Az kell, amit tőle kaptam. Azt akarom adni egy nőnek, amit neki adhattam. Minden figyelmemet, minden erőmet, minden energiámat. Ha látok egy szép pillanatot az jön rögtön, hogy vele volt ilyenem. Ha megdugok egy lányt, az jön, hogy ő fele ilyen jó testtel háromszor akkora élményt nyújtott nekem. Hiába a trollkodás, a szálak húzogatása, minden fájdalom odavissza adva, az érzelmi kötelék rettentő erős. 

El kell őt engednem. Még nem engedtem el eléggé. Pontosan azért, mert Ő is pillér lett.