30-as éveim elején járok, a közelmúltban elváltam. Ezzel együtt elengedtem magamtól a feleségemhez történő, érettségi óta tartó érzelmi kötődést (még ezt volt a legkönnyebb, ezzel még a házasságban megküzdöttem). Több szinten támaszkodtam rá a mindennapi életben. Kőkeményen. A munkában sikeres voltam, mert ott volt mögöttem a support. Mindig dolgozhattam, mert nem kellett bevásárolnom, nem kellett mosnom. Nem kellett kitalálnom mi legyen a kaja. Néha levittem a szemetet, és néha felporszívóztam. Ennyi, nem sok. Ez kimeríti a modern rabszolgatartást? Nem hinném, ugyanis mindketten lubickoltunk ebben az állapotban. Én szárnyalhattam a munkában, ő pedig az otthoni megfelelésben. Most hogy egyedül vagyok már tudom, hogy milyen kegyetlen munka áll ebben. És szégyen gyalázat, de ezt menet közben senki sem tudta volna megmagyarázni nekem. Elismertem, de a lényegét nem értettem meg soha. Csak most. Nem hiába, a saját kárán tanul az ember. Nem csak fizikai, hanem érzelmi támogatást is kaptam: azt csinálhattam amit akartam. Soha semmibe nem volt semmilyen beleszólása sem, mindent megengedhettem magamnak. Amint ezt utólag közösen beláttuk, nagyon elkényeztetett engem (=kinyalta a seggem). Halkan jelzem, hogy szerintem a saját kényelmében tette, így ugyanis nem kellett neki sem kimozdulnia (ami viszont ott lett volna teher). De ettől még az elkényeztetés az elkényeztetés. És ez a támogatás hatalmas segítség volt nekem. Ő ezekről maga köré gondoskodott alapból, nekem csak oda kellett költöznöm. Tehát nem célzottan nekem szánta, mégis az Ő jelenléte biztosította ezt nekem. Közös érdeklődés nem volt, közös baráti kör nem volt. Egymás mellett élés volt. Langyos lábvíz. És brutális állandó szerepcsere. Jelentős korkülönbség volt köztünk, és mivel együtt nőttünk fel, nem is vettük észre, hogy egymás szerepét játszuk. Ő volt az irányító, én a követő. Aztán teltek az évek, és ebből mindketten ki akartunk már törni, de nem sikerült. Rámentünk. Talán erre mentünk rá, talán ez csak egy volt a listáról. Ki tudja már ezt. De megújulni egymás kedvéért nem tudtunk. És én el akartam ebből jönni.
Ott van még a gyerkőc, na annak fele sem tréfa. Szeretsz valakit aki te hoztál létre, akinek te vagy az alfa és az omega. Ideális családi mintákat hozol a szüleidtől, és akkor úgy döntesz, hogy eljössz mellőle? Hogy csak ritkábban látod? Hogy nem állod reálisan az élete számláit? Mert egészen egyszerűen azt gondolod, hogy nem jó neki sem, ha egy pörgős embert lát elhalványodni a családi élete miatt. Mert nem akarod, hogy ez legyen a hagyatékod. Mert nem akarod, hogy ezt érezze követendőnek amikor ilyen helyzetbe kerül. Mert egyszerűen a legjobbat akarod neki is, és a boldogtalanság nem tartozik ide. És akkor gyere el onnan úgy, hogy vállalj feladatokat. FELELŐSSÉGET!!! Merd felvállalnia döntésedet magad előtt. És közben legyen erőd az ő érdekeit szem előtt tartva terelni őt a helyes úton. Erősnek lenni mindig, mert azt tőled látja csak igazán. “Nem kell megijedni, ne sírj, ne félj. Majd integetek. Mindig hiányzol.” Aztán amikor kilépsz az ajtón és beülsz a kocsiba, menetrend szerint omlasz össze. És jön rád a bőgőroham minden kibaszott hosszú hétvége után, hogy csak egy órával lehetne hosszabb valahogy!!! És menekülnél a felelősség elől, hogy minek tetted ki azt akit a legjobban szeretsz a világon. Milyen ember az aki ilyet csinál??? Én megtettem:(
Ő volt a legnehezebb az összes közül. A legnagyobb feladat. Mindig is Ő lesz az. Megmaradni apaként Ő előtte. Megmaradni apaként magam előtt. És az a nagy büdös helyzet, hogy ebben pillanatnyilag hatalmas szerepe van az exfeleségnek. Mindenben a gyerkőc igényeit védi, és támogat engem még ebben a helyzetben is. Akármilyen nehéz helyzetbe is került miattam, a fiam előtt nem mocskolt be, nem rágalmazott. A gyereknek apa kell, nem döntheti le a bálványt. Nagyon erős nő, rettentő KORREKT. Ha kitenné elé azokat a sérelmeket amiket én megkaptam tőle, ma nem tartanánk itt, ebben biztos vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: